Clinton B. Johnson
 
 
Címkép: Az NE-577 (BuNo 139768) Clint Johnson gépe, mellyel megosztott győzelmet aratott a MiG-17-es felett. Jól látható a a felfestett MiG-17 győzelmi jel | Forrás: Midwaysailor
Clinton B. Johnson és Ed Greathouse
1965. június 20., Vietnám: A-1 Skyraider vs. MiG-17
 
Egy MiG-17-es lelövésének története előbb Johnson,
majd Greathouse szemszögéből
 
A Skyraider első repülése 1945. március 18-án volt, Johnson százados nyolcadik születésnapján.
 
   Először Clinton B. Johnson mondja el a történetet:
   "1965. június 20-án egyszerre kezdett eluralkodni rajtam a frusztráció és a fáradtság. 30 napos volt a harmadik szolgálati időszakunk, és a műveleti tempó igen intenzív volt. Tíz nappal azelőtt volt az első veszteségünk, Carl Doughtie gépét egy csapásmérő küldetésen lőtték le. Az elmúlt négy nap nem volt különösebben sikeres. Ezalatt 21 órát repültem "Alfa" típusú támadóküldetésben két alkalommal, illetve egy hét és fél órás RESCAP-ot (pilóta kimentése). A támadás 40 százalékos BDA-val marginálisan sikerült, a RESCAP nem. Sötétedéskor magára kellett hagynunk a lezuhant pilótát.
  Az egyik alacsonytámadás során egy földúton haladó utánpótlási oszlopot támatunk. Nem sikerült túl jól, kicsit felzaklattuk őket, de nagy károkat nem okoztunk. A másik támadáson egy teherautót szétlőttem, de valaki majdnem lelőtt, miközben a felhúztam. Két szép kerek lyukat ütött a törzs hátsó részébe. A nap úgy kezdődött, hogy a fedélzet jobb oldali katapultja meghibásodott. Készültünk a sürgősségi RESCAP-re. A légierő egyik F-105-ös pilótáját mélyen Észak-Vietnam északnyugati sarkában Dien Bien Phu közelében lelőtték. A lezuhant pilóta felett már voltak RESCAP gépek, de kifogyóban volt az üzemanyaguk. Szükség volt ránk a fedezethez.
  Felálltunk, elindultunk, de akkor azt mondták, hogy álljunk le. Valaki más már befutott, fedezi a pilótát, és nem volt szükség ránk. Visszatértünk a készenléti helyiségbe és vártunk. Két óra múlva újra hívtak minket. Felálltunk, kimentünk, de ismét leállítottak minket. Visszasétáltunk a készenléti helyiségbe és le akartunk ülni, mikror újra riasztottak minket. Kezdtem kiakadni. Mostanra már jócskán vezettünk a század izzadságfolt versenyében. Ez az "izzadságfolt-verseny" egyedülálló volt a Skyraider osztagoknál. A győztes az a pilóta volt, aki először tudta összevonni a bal és jobb hónalj fehér izzadságfoltját a repülőruhája közepén. A versenyt a USS MIDWAY (CVA-41) mosoda- és moráltiszt tette lehetővé, aki pilótánként hetente egyetlen repülőruhát vett át mosásra tőlünk. Szóval melegünk volt, izzadtunk, kezdtünk aggódni, hogy elmarad a vacsora. Harmadszorra azonban elindultunk, közölték, hogy járőrözést fogunk végezni. Kimentünk előre a katapultokhoz. Beszálltam a gépbe. Az utolsó pillanatban repülőgépem főszerelője, Halcomb kapitány valami latyakkal töltött termoszt dobott fel nekem, és reményteljes pillantást vetett rám, remélve, hogy nem kell negyedik előkészítést végeznie az 577-esen. Feltartottam neki a hüvelykujjam, és előregurultam a jobb oldali katapulthoz. Majdnem 18.00 volt. Megmozgattam az irányfelületeket, és újfent felemeltem a hüvelykujjam az utolsó ellenőrzés leokézásához. Megegyeztem a katapulttiszttel 21 300 font (9662 kilogramm) kilövősúlyban. Ahogy éreztem, hogy a Skyraidert megfogja katapultsólya, kiengedtem a féket, teljes tolóerőt adtam, és a motor műszereit figyeltem. Minden jól nézett ki, és nyitott kabintetőn át hallottam, hogy jó a motor hangja is. Viszonoztam a katapulttiszt tisztelgését, és vártam. Láttam, hogy a vezér elindul a bal oldali katapultról, majd jobbra fordul a szokásos starboard találkozóhoz (starboard: a hajó jobb oldala). A páratartalom olyan magas volt, hogy a szárnyvégei dugóhúzó-szerű kondenzcsíkot húztak.
  A katapultindítás kinyírta a rádiómat. Utánam felszállt a formáció másik két gépe is. 300 méternél találkoztunk a MIDWAY jobb oldalán, és nyugat felé vettük az irányt. Felvettük a "négy ujj" formációt, aztán megpróbáltam működésre bírni a rádiót. A vezér helyetteseként egy "Middleman" repülőgépem volt, ami azt jelentette, hogy gépemen két rádió volt, relévezérlő dobozzal, amiket át lehetett kapcsolni, hogy a lezuhant pilótát védő alacsony magasságon repülő gépek az én gépemen keresztül rádiózhassanak a hajóra, mintegy erősítő antennaként használva engem. Sikerült működésbe hoznom a kettes számú rádiót, de tovább bíbelődtem az egyessel, hogy közvetítőként is működhessek. Az is működni kezdett, és a partok felett ki is próbáltam a taktikai frekvencián. Aztán egyszercsak megint behalt, de már végleg.
 
A "négy ujj" formáció, melybe felszállás után rendeződtek
   3500 méter magasságban északnyugat felé haladtunk Thanh Hoa északi részén. Az élen Ed Greathouse parancsnok repült, bal olalán Jim Lynne hadnagy. Én a jobb szárnyán voltam, Charlie Hartmann pedig mellettem, jobbról. Mindannyiunknak megvolt a szokásos RESCAP terhelése: két 150 gallonos (568 liter) ledobható üzemanyagtartály, négy LAU-3-as pilon 19 darab 2,75 hüvelykes rakétával és 800 darab 20 mm-es lövedék a négy szárnyágyúhoz. Folyamatosan repültünk a lezuhant pilóta felé, miközben navigáltam, és aktív, alacsony frekvenciájú ADF állomásokat kerestem (1965 szeptemberéig az észak-vietnami MiG-ek az 1964-es navigációs mellékleteinkben felsorolt ADF-eket használták).
 
Az NE-577 (BuNo 139768) A-1H Skyraider, Clint Johnson gépe, mellyel a vezér jobb oldalán, a 3-as pozícióban repült.
   Greathouse parancsnok vezette a repülést körülbelül 3000 méteres magasságban, ami viszonylag biztonságos magasság volt a csöves légvédelemtől, mivel a SAM-ok akkoriban még nem váltak komoly fenyegetéssé. Befelé repülve Greathouse jelezte, hogy a raj két részre oszlik, egy mérföldre egymástól, hogy nagyobb területet fedjünk le. Ez nagyobb védelmet kínált az esetleges támadások ellen. Greathouse és James Lynne lett az egyes, Hartmann és én lettünk a kettes pár.
   Körülbelül 500 mérföldre északnyugatra voltunk Thanh Hoától, Hanoitól 90 mérföldre délre, amikor a USS STRAUSS (DE-408) jelezte, hogy radarjuk azonosítatlan célpontot mutat hozzánk képest egy óra irányban, 48 mérföldre. Aztán 21 mérföldnél a hajó radarja elvesztette a kapcsolatot. Én erről a rádióüzenetről nem tudtam, nem működött a rádióm, a többiek hallották.
   Azt vettem észre, hogy Ed hirtelen majdnem függőleges süllyedésbe fordult, Jim Lynne pedig követte. Leborítottam én is, és követtem őket. Aggódtam, mert nem hallottam semmit a rádión, és csak 70 mérföldre voltunk a szárazföld belsejében, még legalább 80 mérföldre a RESCAP-ponttól. Egy gyors rádióellenőrzéssel ismét meggyőződtem róla, hogy az 1-es rádióm nem működik. Le is maradtam arról a bizonyos a USS STRAUSS adásáról, amely figyelmeztetett minket a környéken lévő MiG-ekre. A MiG-pilóták Greathouse és Lynn elfogásán ügyködtek tőlünk délre, de elvétették őket, és egy újabb elfogási körre indultak, amikor észrevettek minket. STRAUSS folyamatosan tájékoztatta Ed Greathouse-t, és amikor nyilvánvalóvá vált, hogy mi vagyunk a célpont, Ed alacsony magasságra vitt minket. 3500 méteren úgy néztünk ki, mint Szilveszter macska a sárga kismadárral, mikor ricsajt csapnak. Az egyetlen reményünk az volt, hogy leereszkedünk, és megpróbálunk kifordulni a MiG-ek elől. Ed éppen ezt tette. A split-S felgyorsított minket, de visszaforított a hajó felé. Úgy döntöttem, hogy aktiválom a gépágyúkat és a rakétákat is. Ekkortájt láttam meg egy nagy rakétát lefelé haladni. Az első gondolatom az volt, hogy ez egy SAM, de a SAM-ek általában emelkednek. Aztán jött egy második, ami Ed és Jim közelében csapódott a földbe. Nem volt kétséges, hogy MiG-ek támadtak meg bennünket. Ez bebizonyosodott, mikor gépem és Charlie gépe között elhúzott egy ezüst MiG-17-es, piros jelzéssel a szárnyakon és a farkán. Ed felé tartott. Ezzel egy iőben hátulról érkező nyomjelzők és a tükrömben egy egyre nagyobb légbeömlő miatt, gázt adtam és fordulni kezdtem. Jó nagy g-ket kényszerítettem a Skyraiderre, de még láttam, hogy két különböző méretű nyomjelző száguld el mellettem (a MiG-17 orrában két 23 mm-es és egy 37 mm-es ágyú volt.) A fordulóban végig velünk maradt, és végig tüzelt. Szerencsére nem tudott a fodulókörünkön belül maradni, és folyamatosan túllőtt. Ahogy végül felhúzott, épp Charlie elé került, aki egy gyors kapáslövést adott le rá, de nem okozott látható kárt. A MiG tovább emelkedett, és magasan is maradt.
   A fordulózás elválasztott minket Edtől és Jimtől. Most, hogy már nem voltunk támadás alatt, a fő gondom az volt, hogy újra csatlakozzam a vezérhez. Megpillantottam őt és kisérőjét, és feléjük indultam. Mivel eddig a lombok magasságában repültünk alacsony dombok közötti kis völgyekben, kiemelkedve egy magasabb dombot még meg kellett kerülnünk, hogy feléjük forduljunk. Ezen túljutva ismét megláttuk Ed Greathouse-t és Jim Lynne-t. Alacsonyan és lassan repültek, mögöttük pedig egy MiG. Nem volt messze, így egy rövid sorozatot kilőttem ki a MiG-re, de elhibáztam, viszont felkeltettem a figyelmét. Keményen felénk fordult és szemberepülébe kezdett. Amint lehetett Charlie és én egyszerre lőttünk. Mindketten elsütöttük mind a négy gépágyúnkat. Úgy tűnt, Charlie lövedékei a beömlőnyíláson keresztül a szárny tövébe, az én lövéseim pedig a kabintetőn keresztül a törzshátba csapódnak. Nem viszonozta a tüzet, hátára fordult, és egy kis dombnak ütközve felrobbant. Charlie-val körberepültük a roncsokat, miközben próbáltam rádiózni és visszakapcsoltam a kettes számú rádióra. Rövid ideig fontolgattuk, hogy megpróbáljuk levadászni a másik MiG-et, de eltántorított minket Ed Greathouse hangja, akit a kettesen hallottam. Megkérdezte, mi a fenét gondolunk? A környéken akarunk maradni, amikor STRAUSS számos mumusról számolt be? Értettük a célzást, és alacsonyra süllyedve indultunk a Tonkin-öböl felé, hogy újra összeálljon a formációnk.
   A nap már lemenőben volt, garantálva az éjszakai leszállást a MIDWAY-re. Rádiójelentésünket félreértette a MIDWAY CIC, és először azt hitte, hogy egyikünket lelőtték. Ed Greathouse némi erőfeszítésébe került, hogy meggyőzze őket, mi jól vagyunk, és az észak-vietnamiak közül vertünk le egyet. Ritkán fordul elő, hogy egy éjszakai hordozóraszállás nem vált ki semmilyen stresszt a pilótából, de a miénk most ilyen volt. Annyira fel voltunk spanolva, hogy észre sem vettük, már a fedélzeten voltunk.
 
A légigyőzelmet Hartmann és Johnson között megosztva ismerték el. LTJG Charles W. Hartman (balra, álcamintás repülőruhában) magyarázza el győzelmüket William F. Bringle ellentengernagynak, aki az asztalnak háttal ül. Figyeljük meg a 38-as kaliberű revolvereket, melyet többen viselnek a jelenlévők közül.
Balról jobbra: ismeretlen tiszt, LTJG Charlie Hartman (formáció, 4-es gép), LCDR Ed Greathouse parancsnok, a formáció vezére, szemben egy ismeretlen tiszt, mellette Clint Johnson hadnagy (3-as gép, vele lőtte le Hartman a MiG-et.) Johnson mögött Jim Lynne hadnyagy, aki a formáció 2-es gépét vezette. A kép jobb szélén nevetve áll Harry Ettinger a VA-25 parancsnoka. Asztalnak háttal ül William F. Bringle ellentengernagy.
 
   A jelentések után elkezdődött a politika. Charlie-val azt a tájékoztatást kaptuk, hogy nem kapunk elismerést vagy kitüntetést a MiG lelövéséért. A SECNAV három nappal korábban a fedélzeten volt, amikor a VF-21 F-4 pilótái begyűjtötték a háború első áldozatait. Az elismeréseket addig visszatartották, amíg a SECNAV eljutott Washingtonba, és be nem jelentette az elnöknek, aki átadta a Kongresszusnak azzal a kéréssel, hogy több anyagi forrást kérjenek az F-4 Phantomok számára.
   Nyilvánvaló, hogy a "primitív" Skyraiderek sikere aláásná terveit. Aztán valaki beleírta a győzelmünket a MACV napi akciójelentésébe, ahol a COMSEVENFLT DET "C" elolvasta, és úgy gondolta, hogy ez kiváló alkalom a haditengerészeti PR számára. Ngyuen Cao Ky, Dél-Vietnam új miniszterelnöke és egy Skyraider pilóta (aki a RAG Skyraider oktatója is volt) már hallott róla, és felismerte Ed Greathouse nevét. Ezután követelte felterjesztésünket kitüntetésre.
   Másnap Saigonba repültünk a Five O'clock Follies-re, és azonnal híresek lettünk. A média meglepő módon még nem tudott a korábbi F-4-es győzelmekről. Azt feltételezték, hogy mi voltunk az elsők, így még jobb sztorit kanyaríthatnak. A Majestic Hotelben szálltunk meg Saigonban, ahol nagyon élveztük a korlátlan vízfogyasztást és kedvenc italaink elérhetőségét. Másnap Ngyuen Cao Ky vendégei voltunk a palotában, ahol a Dél-Vietnami Légierő légierői kitüntetéseit és tiszteletbeli juttatásait kaptuk. A díjátadó után leültünk teázni néhány Dél-vietnami fiatal pilótájával, és háborús történeteket meséltünk egymásnak, de közben azt is elmondták nekünk, hogy a Skyraiderek győzelme a MiG felett óriásit javított a VNAF Skyraider osztagainak morálján
   Amikor visszatértünk a MIDWAY-re, meglepődve vettük észre, hogy megváltozott a véleményük, és az F-4 pilóták kitüntetési ünnepségén mi is kapunk elismerést, pont úgy, ahogy az F-4 pilóták. Mivel őket Silver Stars kitüntetésre javasolták, Charlie és én is azt kaptuk, míg Ed és Jim a Distinguished Flying Cross-t. A korábbi felterjesztésekre nem jött felülről semmi, így Charlie-val elég sokáig viseltük az Ezüst Csillagot és a Dél-vietnámi kitüntetést.
   Néhány nappal később pedig Yokosukába mentünk, ahol a japán riporterek is nagyon érdeklődtek. Még egy képregényben is megjelentünk. A szülővárosunk érdeklődése is nagy volt, a riporterek megkeresték feleségeinket és szüleinket. Ez kissebb bonyodalmat okozott, mert én nem mondtam el anyámnak, hogy harci küldetéseken repülök, nem akartam, hogy aggódjon.
   Mondanom sem kell, a VA-25 pilótái nem hagyták, hogy a "laza állú, gyöngyszemű sugárhajtású pilóták" (ez Ed Greathouse leírása) elfelejtsék sikerünket. A harci készenléti helyiségekben lévő dobozba rengeteg bejövő üzenet érkezett. Nagy volt a frusztráció a nyilazottszárnyú közösségben, mivel a következő két légigyőzelem a légierőhöz került júliusban. Aztán az észak-vietnamiak állítólag pilótaképzés miatt megritkították a MiG repüléseket. A haditengerészet egyetlen győzelme 1965 júliusa és 1966 áprilisa között 1965 októberében volt. Mi erre azt mondogattuk, hogy annyira zavarba hoztuk őket a MiG lelövésével, hogy elfelejtettek repülni.
   Egy harci akció nagyon gyorsan lezajlik, nehéz az eredményt befolyásoló összes hatást figyelembe venni, de néhány dolog érdekes. Az a nap volt az első, amikor a gépeinkbe nem töltöttek fegyverkamera-filmet. Charlie 75 lövést adott le, én 52-t. Mindketten azt hittük, hogy többet lőttünk. Én gondoltam rakéták kilövésére is, de féltem, hogy a LAU-3-asok széles szórása miatt Edet vagy Jimet is eltalálom.
   Három repülőgépünk is hajtóműhibás lett a közeljövőben, de akkor nem volt MiG a levegőben, így elszalasztották a lehetőséget és nem lőttek ki Skyraidereket a vietnámiak.
   Az eset után üzenetet küldtünk a Miramarban lévő RAG testvérszázadainknak. Felajánlottuk segítségünket légiharcképzésük javításához. 1966. október 9-én a VA-176 újabb MiG feletti győzelme bebizonyította, hogy az A-1 pilóták ACM-készsége nem véletlen. Hamarosan azt hallottuk, hogy Miramar lesz az új TOP GUN otthona. Amit az A-1 pilóták tudtak, az mindig fontos volt a harcban. Két évvel később meghívtak Miramarba, hogy beszámoljak tapasztalataimról a "TOP GUN"-t felállító szakembereknek. A beszélgetés így kezdődött:
- "Nos, te F-4-gyel repültél?"
- "Nem."
- "Ó! Az F-8?"
- "Nem."
- "Az A-4?"
- "Nem."
- "A-7?"
- "Nem."
- "Nos, mi a fenével repültél?"
- "Skyrader."
   Ekkor a Top Gun-os állkapcsa elernyedt, a szeme pedig gyöngyözve csodálkozott. Pont, ahogy Ed leírta. Mind egyformák.
   A VA-25 "Flotta Ökle" osztagunk volt az utolsó működő Skyraider támadószázad a haditengerészetben. Egy 20 éves konstrukcióval repültünk, amelyet a mérnökök a végsőkig tökéletesítettek. Mindenki azt hitte, hogy a mi időnk lejárt az élvonalban. Elfelejtették, hogy a gép tervezője Ed Heinemann úgy alkotta meg a gépet, hogy a Skyraider nemcsak 2000 fontos bombát tudta elvinni ezer mérföldre Tokióig, és vissza is tért a hajóra, hanem meg is tudta védeni magát a levegőben. Ezt soha nem felejtettük el neki. Sajnos még Ed Heinemann sem láthatta előre a SAM-eket. A Skyraidernek meghajtásából adódóan nem volt meg a végsebessége, hogy elkerülje őket. 1968 áprilisában a VA-25 kivonta a Skyraidert az A-7 Corsair II javára.
   Az A-1 utolsó fedélzeti leszállását Ted Hill hajtotta végre, majd átnyergelt A-7-re. Ted eltűnt, de a szívünkből nem. Később megtudtuk, Ted repülte egy Skyraiderünket Pensacolába, a National Museum of Naval Aviation-ba. A gép a mi századunk színeiben van kiállítva most is. Hat harci küldetést repültem azon a repülőgépen.
   Később annyi órát repültem az A-4 Skyhawkkal, mint a Skyraiderrel, utána pedig az A-7-essel. Nagyon élveztem az A-4-es időmet, és ez a gép lett a kedvencem. A Skyraider azonban valami különleges volt. Még úgy is, hogy a jobb lábam a bal lábammal megegyező méretűre zsugorodott, a szén-monoxid kiürült a véremből, a gáz a tüdőmből... mindig az az érzésem, hogy a Skyraider ott van velem, bárhol, ahol lennem kell.
 
   Ed Greathouse így mesélte el a harcot:
   "A Strauss figyelmeztetése után mindenki keresni kezdte a MiG-eket. Hamarosan két MiG-17-est láttam meg. Jobb lépcsőben haladtak, hozzám képest kilenc órai pozícióban, körülbelül két mérföldre és valamivel magasabban, mint mi. Azon az irányon voltak, melyen mi haladtunk, és körülbelül 600-650 km/h sebességgel jöttek. Elhúztak mellettünk. Lehagytak legalább öt mérfölddel, és azt hittem, nem láttak meg minket. Harcolhattunk volna velük, de ezen a magasságon túl sok üzemanyagot használtunk volna fel. Úgy döntöttem lemegyünk a lombkoronák magasságára, és meredek süllyedésbe vittem a rajt."
   Meggyőződésem, hogy a MiG-ek radarirányítást is kaptak. Követtek minket a süllyedésben, de a fordulónkat nem tudták lekövetni, folyamatosan túllőttek rajtunk. Akkor egy éles balkanyarral kiváltak, majd addig manővereztek, mig az orrunk elé nem kerültek 11 óránál. Éppen rájuk akartam fordulni, amikor láttam, hogy a vezető MiG két meglehetősen nagy rakétát lőtt ki ránk, ezért 30-40 fokos eltéréssel ellenkező irányba repülve, menekülőre fogtam. Kicsit emelkedtem, így ismét süllyedésbe vittem a gépet, közben figyeltem a rakétákat. Nem IR irányításúak voltak, nem tudtak befogni.
   Ahogy elindultunk lefelé a párhuzamos gerincek között, egy gyors 180 fokos fordulatot tettem. A gép körülbelül 50 fokos szögben dőlt be, és végül körülbelül 150 méteren kerültem egyenesbe a folyóvölgy két párhuzamos gerincvonala között. Komolyan, egyszerűen nem számítottam rá, hogy a MiG-ek végig lekövessenek minket, de ahogy balra néztem a másik géppárt keresve, megláttam az egyik MiG-t körülbelül 100 méterre mögöttük, amint az ágyúival tüzel. Hátranéztem és láttam a másik MiG-t közvetlenül mögöttünk, de még nem lőtt. Délkeletnek haladtunk lefelé a folyó völgyében, ahol gerincek és hegyek között mindössze 150 - 500 méter hely volt. A magasabb gerinc miatt nem tudtunk balra kitörni, és nem voltam benne biztos, hogy a völgy szélességében megtudunk fordulni. Mivel a jobb oldali gerinc közvetlenül előttünk ért véget, jobbra törtem ki, majd olyan alacsonyra süllyedtem, amennyire csak lehetett, körülbelül 60 méteren száguldottunk, végül a gerinc végénél megfordultam. 3 g körüli forduló volt, a végén azt vettem észre, hogy két rakéta elhaladt közvetlenül alattunk, és a földbe csapódik előttünk. Erre ismét 180 fokos fordulót vettem, hátranéztem, és azt láttam, hogy a MiG a farkunkon emelkedni kezd, majd 600 méter magasról újra ránk fordult fél 8-as pozícióban. Ekkor keményen áttörtem a gerincen, leborítottam egy kis zuhanásba, és szorosan tartva fordulni kezdtem. Ekkor rádióztam, hogy mindenki dobja a tankot, mert tele volt, és csak a súlyunkat növelte. 2.5 g fordulóban folytattuk. A MiG kivált a követésből, emelkedni kezdett, és ismét ránk jött. Erre végeztem egy 360-as fordulót és megint ott voltunk, ahol a MiG levált rólunk, de most eltűnt. Ekkor körülbelül tíz óránál, és 300 méter magasságban észleltem Johnsont és Hartmant, akik felém fordultak.
   A MiG ismét megjelent mögöttünk 7 óránál, úgyhogy jobbra kitörtem, amitől a MiG megint túllőtt rajtunk. A vietnámi újfent emelkedésbe kezdett, ám ekkorra Johnsonék befutottak, és rendkívül közelről mindketten hosszú sorozatokat lőttek rá. A vietnámi pilóta elszáguldott közöttük, kb. 250 méteren volt, de gépe már 90 fokban megdőlt, aztán az orra leesett, csúszni kezdett, majd eltalálta a hegyoldalt, és felrobbant. Én azt hittem nem is látta Johnsonékat, és a tűzcsapás teljesen váratlanul érte, de Clint később elmondta, hogy a MiG észrevette őket, mert határozottan rájuk fordult. Amikor ő becsapódott, befejeztem a körömet a gerinc körül. A völgyben észak felé nézve láttam a másik MiG-t kiemelkedni, és északnyugat felé eltűnni. Feltételezem, hogy ellőtte az összes lőszerét vagy a fegyverei elakadtak, mert nem akart további harcba bonyolódni.”
   Alapvető tervünk az volt, hogy megpróbáljuk szétválasztani az ellenfeleket, majd olyan helyzetbe kerülni, hogy legalább egyet leszedhessünk az égről. Ez tökéletesen működött, bár eléggé meglepődtem a MiG-ek manőverezőképességén és pilótáik ügyességén, hiszen valahogy mindig mögöttünk bukkantak fel. Gyorsan váltottak irányt és magasságot, megfosztva minket attól, hogy szabadon fordulhassunk, illetve a gerincek közé szorítottak minket, így nem tudtuk használni a fegyvereinket. A harc kiválóan illusztrálta, milyen fontos az együttműködés. Johnson és Hartman kiváló munkát végeztek ezen a radikálisan alacsony magasságon. Leléptek a rájuk akaszkodó MiG elől, majd lelőtték a minket sanyargató MiG-et.”
 
 
Forrás:
  Tailspin Tales cikkének fordítása