A sorozatgyártott gépek orra rövidebb lett, egyszerűbb vezérsík kialakítást kapott, kisebbek lettek a hajtóműbeömlők.
A hordozói tesztek 1960 januárjában kezdődtek az első leszállással a HMS Victorious fedélzetére. A gép 1960 augusztus 19.-én hivatalosan megkapta a Buccaneer S.Mk.1 jelzést. A gép iránt a németek erősen érdeklődtek, de a Brit kormány hozzáállása miatt az együttműködés meghiúsult. 1961.03.07.-én megalakult a 700Z század, és megkezdték a gép csapatszolgálati tesztjeit. A behúzható utántöltő csonk problémás volt, így fix csonk használata mellett döntöttek, ami a Bucc tiszta vonalait megbontotta.
1961 októberében a 700Z század gépei fehér festést kaptak. Ez annak a jele volt, hogy a gép nukleáris fegyvertesztjeit elkezdték. A Bucc egyik legfontosabb jellemzője volt a belső forgó bombaszekrény. A forgatás miatt elég volt egy kis ajtót megnyitni a bombaoldáshoz, ez a légellenállás szempontjából volt fontos, a radarjelet is csak kisebb mértékben növelte.
Az első operatív Buccaneer század a "801 NAS" volt. Ök voltak az elsők, akik egy rövid őrjáratot hajtottak végre 1963 februárjában. Később ez a század megkapta a 809 NAS jelet. A HMS Victorious fedélzetén visszakapták a 801-es jelölést, és egy távol-keleti körutazást tettek augusztusban. 1964 januárban tértek volna vissza, de néhány kelet-afrikai ország kérésére meghosszabbították az őrjáratot. A 801-est készenlétben tartották a szárazföldi erők megsegítése esetére, de akcióra nem került sor.
A második aktív század a 800 NAS lett, a HMS Eagle fedélzetén 1964 decemberében. A Buccaneer gyakorlatilag átvette a Scimitar szerepet. A 801-es tapasztalatai meleg éghajlaton a hajtóművekkel kapcsolatban kedvezőek voltak. Az MK.1 Buccaneer Gyron Junior hajtóművei kellően erősek voltak, teljes harci terheléssel, kevés üzemanyaggal biztonságos felszállásokat végeztek a HMS Eagle fedélzetéről és légi utántöltéssel kapták meg a teljes kerozinmennyiséget.
A hajtóművek erősek voltak, de sok hibával. A Rolls Royce Spey hajtóművei kerültek a gépekbe, melyek pontosan illettek a gyűrűkbe, így szerencsésen elkerültek egy drága újratervezést. Ezek lettek az MK.2 jelzésű gépek. Az átalakítások 1963 májusában értek véget. Ezen időszak alatt az MK.1 más részeit is fejlesztették. Modernebb és megbízhatóbb változat született. Teljesen új elektromos rendszert, erősebb futóművet, és továbbfejlesztett radar- és támadórendszert kapott.
A továbbfejlesztett Mk.2 Buccaneert felajánlották, Dél-Afrikának. Ideális repülőgép volt a tengeri útvonalak védelmére. Hamarosan 16 Buccaneert rendeltek. Ezek lettek az S50 jelzésű gépek, nem felnyitható szárnyakkal és két fegyverfelfüggesztővel a hátsó törzs alatt.
Közben a HMS Eagle felváltaotta a HMS Ark Royalt a Rhodesiai függetlenségi nyilatkozat idején 1966 márciusában. és 800 NAS részt vett a Beira őrjáraton, a Rhodesiai olajblokádban és szeptemberben tért vissza. A tárgyalások lezárása után egy Bucc a kanadai Goose Bay-ből, egyenesen a skóciai honi bázisra, Lossiemouth-ba repült, légi tankolás nélkül. Ezzel a rekordok könyvébe került. 4 óra 16 perc alatt tett meg 3120 km-t. A Fleet Air Arm első Atlanti-óceán átkelése volt tankolás nélkül.
Ekkoriban a TSR-2 project majdnem a Buccaneer bukását okozta. A Blackburn erre az esetre készített terveket. A gond az volt, hogy a Bucc nem kifejezetten szárazföldi csapásmérő volt. Ezen kellett változtatni. Készült egy P.140 vadász, és egy többfeladatú P.145 változat.
A p.150 lett a végleges modernizálási terv. A P.150 szuperszónikus (mach 1.8) sebességre lett volna képes új szárnyakkal, nagyobb hatótávolsággal, de soha nem valósult meg. A TSR-2 bebukott, a Bucc maradt. Próbálták helyettesíteni az amerikai F-111
-el, de túl drága volt. Maradt az egyetlen alternatíva ... a Buccaneer.
Egy rövid ideig ismét a reflektorfényben volt a Buccaneer 800 és 736 NAS, amikor bombát kellett dobni a sérült Torrey Canyon olajszállító tartályhajóra, hogy megakadályozzák a part menti károkat.
HMS Eagle-t kivonták a szolgálatból 1972-ben, így a 800 NAS és a 736 képzési század is feloszlott 1970 februárjában.
A többi századnál szolgált tovább és modernizálták. Kiöblösödő bombaszekrény ajtót kapott, amely extra üzemanyag-tároló elhelyezését tette lehetővé.
A Bucc végül is a vártnál hosszabb ideig szolgált a haditengerészetnél.
Folyamatosan fejlesztették: S.2C, S.2D. Az új Buccaneerek gyártása megszűnt 1977-ben és összesen 90 használatban lévő gép volt. Bucc 1978-ban szállt le a HMS Ark Royal hordozóra. A RAF kötelékében sokáig szolgált. RAF Buccaneer század következetesen jobban teljesített a régebbi gépeknél, viszont nem túl jól a "Red Flag" gyakorlatokon Nevadában. 15. és a 16. század megalakult 1970 októberében a RAF-nál és 1971. januárban a RAF németországi alakulataihoz is kikerült.
Az egész Buccaneer flotta a földre kényszerült 1980 februárjában, miután egy Buccaneer lezuhant a Red Flag gyakorlat során megölve személyzetét. Vizsgálat megállapította, hogy anyagfáradási problémák okozták a balesetet.
1986-ban a gépek önvédelmét javították, és alkalmassá tették őket Sidewinder rakéta indítására, illetve ALQ-101 ECM hordozására. Képessé váltak célmegjelölésre a Jaguarok és a Tornadok számára. A modernizálások célja, hogy 1995-ig rendszerben maradhassanak.
Úgy tünt a Bucc különösebb háborús részvétel nélkül megy majd nyugdíjba. A Dél-Afrikaiak gépei viszont keményen nyomták néhány alkalommal, angolai célokat támadtak a határháborúk idején. Dél-afrikai Buccaneerek lenyűgöző bátorsággal repültek, az angolaiak hamarosan tisztelni kezdték őket. Egy Bucc sem került
A Blackburn Buccaneer üzemeltetői körében igen elismert típussá vált az idők folyamán. A folyamatos továbbfejlesztéseknek köszönhetően hosszabb életű lett, mint tervezői gondolták, a Brit Királyi Légierő utoljára még az 1991-es Öbölháborúban is bevetette csapásmérőként, valamint kiegészítő eszközül szolgáltak a brit Tornado-k számára, 1979-től alkalmazott AN/AVQ–23E célmegjelölő konténereikkel (modernizált Pave Spike). |
